Alba Iulia, Weissenburg - Carlsburg
Gyulafehérvár (Alba Iulia) a Maros és az Ompoly összefolyásánál emelkedő fennsíkon, Kolozsvártól 95 km-re, délre fekszik. 1542-1690 között az Erdélyi Fejedelemség fővárosa, majd Fehér, illetve 1775-től Alsó-Fehér vármegye székhelye volt, ma az erdélyi római-katolikus Érsekség székhelye.
A reformációról már 1577-től kezdődően beszélhetünk, hisz a település okiratokban református-unitárius hitviták színtereként jelent meg. 1580-ban az egykori wittenbergi peregrinus, Gemmeus Máté az, aki "Isten igéjének világosságát" a településen is terjeszti. Benne tisztelhetjük gyülekezetünk elsők közötti reformátorát. A reformáció korában a nagytemplomot, a székesegyházat a reformátusok használták (leszámítva a katolikus Báthoryak fejedelemségének korát). Valójában Bocskay István adta át 1604-ben a református egyházközségnek a várbeli nagytemplomot, amelyet 1716-ig - a Római Katolikus püspökség újra berendezkedéséig - használhatott is a gyulafehérvári reformátusság. Temploma mellett parókiális házat is tulajdonában tartott, amely esperesi és püspöki hivatalként is működött, ugyanakkor kántori hivatalt is működtetett (Bánffyhunyadi András volt ekkor a híres kántora).
Az unitáriusoktól 1580 körül átörökölt református kollégiumot, amely a korábbi katolikus káptalani iskola utóda volt 1613-ban Báthory Gábor Kollégiumi, majd 1622-ben Bethlen Gábor Collegium Academicum szintjére emelte. I. Rákóczy György nyomdát is működtetetett a városban, amelyben a román reformáció szempontjából fontos mű készülhetett el, az első románnyelvű gyulafehérvári Újszövetség (Noul Testament de la Belgrad 1648).
1604-1690 között a gyulafehérvári református Egyházközség a z erdélyi protestáns gyülekezetek egyik legkiemelkedőbb közösségének számított, hiszen lelkipásztorai esperesek és püspökök is voltak, akik a fejedelmi udvar bizalmát is bírták. II. Rákóczy György gyászos kimenetelű lengyelországi hadjáratának következményeként a gyulafehérvári Felső (a várat) és Alsó várost a tatárok templomokkal és berendezésekkel együtt felperzselték. Ennek következtében a református közösség is gyengülni kezdett. Mégis, annak ellenére, hogy a Bethlen Gábor által alapított Kollégium Nagyenyedre költözött, 1672-ben a bújdosó sárospataki Kollégium, I. Apafi Mihály jóvoltából 1716-ig itt, a közben felújított kollégiumi épületekben lelt szállásra.
A Sárospatak-Gyulafehérvári néven ismert Kollégium felvirágoztatta a hanyatlóban levő közösségünk életét, ugyanakkor meghonosította Erdélyben a környéken gyakorolt ünnepi legációs szolgálatokat.is. A XVIII. század a gyulafehérvári református közösség élete mélypontjának számít. A Habsburg integrációval egyidőben, röviddel a kuruc szabadságharc legyőzése után (1711) a várat építő Wallenstein kiparancsolta a vár területéről a reformátusokat és intézményeiket, arra hivatkozva, hogy az 1713-1738 között felépülő erődítményben nincs lehetőség polgári lakosság elszállásolására, kell a hely az osztrák katonaság beszállásolásának. Valójában a reformátusság térvesztése már 1700 előtt megkezdődőtt, amikor Bethlen Miklós kancellár a bécsi Ministerialkonferenz ülésein, arról tárgyalt, hogy milyen épületeket kell átadni a reformátusságnak a várban, és ennek fejében milyen kárpótlásra jogosult. 1702-ben a gyulafehérvári reformátusok elvesztették tehát a volt jezsuita, azaz a kis vagy Őkollégium épületét. Ehhez járult a borbándi templom és a Báthory Kristófról elnevezett, reformátusok által Kollégiumi imaháznak használt templom elvesztése is. Ezek az épületek visszakerültek a római katolikusok tulajdonába. A várépítés közben 1714-ben költözött vissza a restaurált római katolikus püspök és Káptalan. A Katolikus Egyház restaurálása és a katonaság által végzett erődítési építkezések oda vezettek, hogy második hullámként a reformátusok elveszítették a az új, azaz a Bethlen Gábor által saját telkén építetetett Nagykollégiumot, a nagytemplomot (a jelenlegi székesegyházat) és 1716-ban intézményeivel együtt (püspökség, esperesség, parókia, Kollégium) le kellett vonulnia az Alsó város központjához közel álló, kárpótlásként felajánlott területre. 1716-tól, 1760-ig egy fafészerben tartották a református istentiszteleteket, amelynek csak haranglába emlékeztetett arra, hogy Isten házáról van szó.
1758-1761 között egészen kiemelkedő esemény történt, mert Mária Terézia újabb reformátusokat érintő kárpótlási összegének felhasználásával, Málnási István lelkipásztori tevékenysége alatt megépül a ma is látható korai barokk jegyeket magában hordozó ovális alaprajzú templom. A gyülekezet anyagi életét nagyban segítette az, hogy a kelneki szászok tízeddézsmája neki járt. Az 1848-as törvényekkel csökkenő egyházi jövedelmek, a kelneki dézsma elvesztésének ellenére is virágzásnak indult a közösség. Ennek beindítója Elekes Károly esperes lelkész és erdélyi református főjegyző volt, akinek életét "sub pondere crescit palma"-ként jellemeztek, hiszen az 1848-1849-ben lezajlott polgárháború és szabadságharc által épületeiben, irattárában és demográfiájában tönkretett gyülekezetek hosszú sorát (Magyarigent, Sárdot, Borosbenedeket, Tövist, Zalatnát, Abrudbányát stb.) új életre keltett. 1848 őszén őt magát is letartóztatta a várbeli osztrák őrség. 1850-ben filiaként a városhoz csatolták a legyengült Sárd és Marosszentimre egyházközségeit. 1860-ban, a templom fennállásának századik évfordulójára felújította a parókiát is.
1913-ban már 17 szórványa volt, összesen 447 lélekkel. Ekkor szolgált a településen Gönczy Lajos az erdélyi protestáns teológia oktatás egyik doayen-je. A II. világháború nagy kárt okozott az egyházközség irattárában és könyvtárában. Az 1970-es években, az eladott marosszentimrei parókia árából vezették be a parókián a vizet, oldották meg a szennyvízelvezetést, központi fűtést szereltek és fürdőszobát építettek. A rendszerváltás után megtörtént a templom teljes belső felújítása, új szószékkoronát, padokat, ablakokat készítettek. A templom külső vízelvezetését is ekkor oldották meg. Gudor András lelkészségének idején épült fel a II. Rákóczy Ferencről elnevezett közösségi ház. 2011-ben teljes ablakcserére, a fűtésrendszer felújítására és mennyezetek, fürdő és konyha átépítésére is sor került. Egyházi taglétszáma jelenleg 322 fő, de Marosszentimre, Alvinc, Szászsebes, Vingárd, Borberek, Szászsebes, Kisenyed, Pókafalva, Bergen, Alsóváradja, szórványgyülekezeteit is Gyulafehérvár látja el.
Lelkipásztorai: Gemmeus Máté- alvinci lelkész is (1580), Ilosvai Bendek esp. (1585), Szalai András (1585, 1587), Debreceni Jó János (1587 - 1592†), Laskai Péter (1586-1587), Geleji Katona István (1589-1649), Hercegszöllősi János (1588-1589), Székelyhídi István (1606), Rettegi János (1603-1615), Kecskeméti Búzás János (†1616), Dési István (1616-1618), Keserűi Dajka János (†1633), Fogarasi Ferenc (1619-1676), Horti István (1684-1689), Csernátoni Gajdó Dániel (1730-1749), Málnási István (1749-1786), Ischi András másodl. (1772-1777), Ötves János (-1776), Keresztes József (1776-1806), Szemerjai Demeter Dániel (1788-1810), Székely Péter (1799-), Elekes Károly (1838-1878), Dr. Gönczy Lajos (1914-1922), Régeni István (1920-1963), Fejes Dezső (1964-1970), Bíró Ferenc (1972-1976), Bárdi Imre (1977-1995), Gudor András (1996-2011), Dr. Gudor Botond (2011–).
A reformációról már 1577-től kezdődően beszélhetünk, hisz a település okiratokban református-unitárius hitviták színtereként jelent meg. 1580-ban az egykori wittenbergi peregrinus, Gemmeus Máté az, aki "Isten igéjének világosságát" a településen is terjeszti. Benne tisztelhetjük gyülekezetünk elsők közötti reformátorát. A reformáció korában a nagytemplomot, a székesegyházat a reformátusok használták (leszámítva a katolikus Báthoryak fejedelemségének korát). Valójában Bocskay István adta át 1604-ben a református egyházközségnek a várbeli nagytemplomot, amelyet 1716-ig - a Római Katolikus püspökség újra berendezkedéséig - használhatott is a gyulafehérvári reformátusság. Temploma mellett parókiális házat is tulajdonában tartott, amely esperesi és püspöki hivatalként is működött, ugyanakkor kántori hivatalt is működtetett (Bánffyhunyadi András volt ekkor a híres kántora).
Az unitáriusoktól 1580 körül átörökölt református kollégiumot, amely a korábbi katolikus káptalani iskola utóda volt 1613-ban Báthory Gábor Kollégiumi, majd 1622-ben Bethlen Gábor Collegium Academicum szintjére emelte. I. Rákóczy György nyomdát is működtetetett a városban, amelyben a román reformáció szempontjából fontos mű készülhetett el, az első románnyelvű gyulafehérvári Újszövetség (Noul Testament de la Belgrad 1648).
1604-1690 között a gyulafehérvári református Egyházközség a z erdélyi protestáns gyülekezetek egyik legkiemelkedőbb közösségének számított, hiszen lelkipásztorai esperesek és püspökök is voltak, akik a fejedelmi udvar bizalmát is bírták. II. Rákóczy György gyászos kimenetelű lengyelországi hadjáratának következményeként a gyulafehérvári Felső (a várat) és Alsó várost a tatárok templomokkal és berendezésekkel együtt felperzselték. Ennek következtében a református közösség is gyengülni kezdett. Mégis, annak ellenére, hogy a Bethlen Gábor által alapított Kollégium Nagyenyedre költözött, 1672-ben a bújdosó sárospataki Kollégium, I. Apafi Mihály jóvoltából 1716-ig itt, a közben felújított kollégiumi épületekben lelt szállásra.
A Sárospatak-Gyulafehérvári néven ismert Kollégium felvirágoztatta a hanyatlóban levő közösségünk életét, ugyanakkor meghonosította Erdélyben a környéken gyakorolt ünnepi legációs szolgálatokat.is. A XVIII. század a gyulafehérvári református közösség élete mélypontjának számít. A Habsburg integrációval egyidőben, röviddel a kuruc szabadságharc legyőzése után (1711) a várat építő Wallenstein kiparancsolta a vár területéről a reformátusokat és intézményeiket, arra hivatkozva, hogy az 1713-1738 között felépülő erődítményben nincs lehetőség polgári lakosság elszállásolására, kell a hely az osztrák katonaság beszállásolásának. Valójában a reformátusság térvesztése már 1700 előtt megkezdődőtt, amikor Bethlen Miklós kancellár a bécsi Ministerialkonferenz ülésein, arról tárgyalt, hogy milyen épületeket kell átadni a reformátusságnak a várban, és ennek fejében milyen kárpótlásra jogosult. 1702-ben a gyulafehérvári reformátusok elvesztették tehát a volt jezsuita, azaz a kis vagy Őkollégium épületét. Ehhez járult a borbándi templom és a Báthory Kristófról elnevezett, reformátusok által Kollégiumi imaháznak használt templom elvesztése is. Ezek az épületek visszakerültek a római katolikusok tulajdonába. A várépítés közben 1714-ben költözött vissza a restaurált római katolikus püspök és Káptalan. A Katolikus Egyház restaurálása és a katonaság által végzett erődítési építkezések oda vezettek, hogy második hullámként a reformátusok elveszítették a az új, azaz a Bethlen Gábor által saját telkén építetetett Nagykollégiumot, a nagytemplomot (a jelenlegi székesegyházat) és 1716-ban intézményeivel együtt (püspökség, esperesség, parókia, Kollégium) le kellett vonulnia az Alsó város központjához közel álló, kárpótlásként felajánlott területre. 1716-tól, 1760-ig egy fafészerben tartották a református istentiszteleteket, amelynek csak haranglába emlékeztetett arra, hogy Isten házáról van szó.
1758-1761 között egészen kiemelkedő esemény történt, mert Mária Terézia újabb reformátusokat érintő kárpótlási összegének felhasználásával, Málnási István lelkipásztori tevékenysége alatt megépül a ma is látható korai barokk jegyeket magában hordozó ovális alaprajzú templom. A gyülekezet anyagi életét nagyban segítette az, hogy a kelneki szászok tízeddézsmája neki járt. Az 1848-as törvényekkel csökkenő egyházi jövedelmek, a kelneki dézsma elvesztésének ellenére is virágzásnak indult a közösség. Ennek beindítója Elekes Károly esperes lelkész és erdélyi református főjegyző volt, akinek életét "sub pondere crescit palma"-ként jellemeztek, hiszen az 1848-1849-ben lezajlott polgárháború és szabadságharc által épületeiben, irattárában és demográfiájában tönkretett gyülekezetek hosszú sorát (Magyarigent, Sárdot, Borosbenedeket, Tövist, Zalatnát, Abrudbányát stb.) új életre keltett. 1848 őszén őt magát is letartóztatta a várbeli osztrák őrség. 1850-ben filiaként a városhoz csatolták a legyengült Sárd és Marosszentimre egyházközségeit. 1860-ban, a templom fennállásának századik évfordulójára felújította a parókiát is.
1913-ban már 17 szórványa volt, összesen 447 lélekkel. Ekkor szolgált a településen Gönczy Lajos az erdélyi protestáns teológia oktatás egyik doayen-je. A II. világháború nagy kárt okozott az egyházközség irattárában és könyvtárában. Az 1970-es években, az eladott marosszentimrei parókia árából vezették be a parókián a vizet, oldották meg a szennyvízelvezetést, központi fűtést szereltek és fürdőszobát építettek. A rendszerváltás után megtörtént a templom teljes belső felújítása, új szószékkoronát, padokat, ablakokat készítettek. A templom külső vízelvezetését is ekkor oldották meg. Gudor András lelkészségének idején épült fel a II. Rákóczy Ferencről elnevezett közösségi ház. 2011-ben teljes ablakcserére, a fűtésrendszer felújítására és mennyezetek, fürdő és konyha átépítésére is sor került. Egyházi taglétszáma jelenleg 322 fő, de Marosszentimre, Alvinc, Szászsebes, Vingárd, Borberek, Szászsebes, Kisenyed, Pókafalva, Bergen, Alsóváradja, szórványgyülekezeteit is Gyulafehérvár látja el.
Lelkipásztorai: Gemmeus Máté- alvinci lelkész is (1580), Ilosvai Bendek esp. (1585), Szalai András (1585, 1587), Debreceni Jó János (1587 - 1592†), Laskai Péter (1586-1587), Geleji Katona István (1589-1649), Hercegszöllősi János (1588-1589), Székelyhídi István (1606), Rettegi János (1603-1615), Kecskeméti Búzás János (†1616), Dési István (1616-1618), Keserűi Dajka János (†1633), Fogarasi Ferenc (1619-1676), Horti István (1684-1689), Csernátoni Gajdó Dániel (1730-1749), Málnási István (1749-1786), Ischi András másodl. (1772-1777), Ötves János (-1776), Keresztes József (1776-1806), Szemerjai Demeter Dániel (1788-1810), Székely Péter (1799-), Elekes Károly (1838-1878), Dr. Gönczy Lajos (1914-1922), Régeni István (1920-1963), Fejes Dezső (1964-1970), Bíró Ferenc (1972-1976), Bárdi Imre (1977-1995), Gudor András (1996-2011), Dr. Gudor Botond (2011–).
